Viszlát, ovi!

Bájos kis emlékeim között őrzöm, amikor az óvónénikből a már 3 hete óvodássá lett Fanniról sikerült végre az első információt kicsikarni: "Már nem olyan borzasztó." (Mindössze arról volt szó, hogy a dackorszakot tökéletesen teljesítette.)
Most, szűk négy évvel később "a drága kis Fannika, nem is hiszem el, hogy tud bármi rosszat csinálni" bizony elhagyja az óvodát. Olyan szinten izgatja már, ami előtte van, hogy magam sem tudom, őszinték-e a szomorkodásai -gyanítom, hogy egyszerűen csak ráhangolódik az óvónéni lelkére, azért sóhajtozik.
De azért tegnap este azt szerette volna álmodni, hogy egyszerre lehet iskolás és maradhat óvodás is. Szerintem ezzel valami nagyon igazat sikerült megfogalmaznia, magamban is érzem, hogy ez az élet egyik nagy kínja: a következő lépéshez legtöbbször el kell engedni, ami előtte volt.


A tömeg és a fényviszonyok nem tették lehetővé a minőségi fotózást, ezzel a két képpel azért igazolom, hogy a nagy esemény megtörtént:

A jövő pedig Peti jóvoltából már kézzel is fogható: a kiszemelt iskolatáskát megvette egy pécsi leárazáson, külön boldogság, hogy most Fanninak és Grétának egyforma táskája lesz.

Elszakadni egyenlőre még szinte lehetetlen tőle. (Sajnos nemsokára eldugom, hogy megélje a szeptembert.)