2009. május 31., vasárnap

Bárányok, bacik, vírusok, miegymás...

Na, jöttem sírni...

Én ugyanis már tervezgettem buzgón. Ez lett volna a nagyok utolsó hete az oviban, mivel jövő héttől összevont csoportok lesznek már, nincs értelme tovább járni, és az én agyam azon kattogott, mennyi mindent csinálunk majd. Minden hétre legalább egy kirándulás, egy nagy játszótér, egy lovas major, egy kreatív program vagy játszóház.... Alig vártam.
Aztán jött a hideg zuhany. 2 héttel vagyunk Máté szokványos havi brutál betegsége mögött, 1 héttel a mindenféle kivizsgálásai után, és most jöttek a pöttyök, először Pocin, majd Fannin, a bárányhimlő oltás ellenére. Persze először próbáltam keresni a pozitívumokat, hogy mennyire lett volna keményebb lefolyású a betegség, ha oltás nélkül kapják, meg hogy inkább most jöjjön ki, mint felnőttkorukban... De igazából az lett volna a jó, ha egyszerűen csak a többséghez tartozunk, és oltást megkaptuk, ezzel az ügy pipálva.

Nem is maga a betegség a gond, hiszen jókedvűek, minden folyik a maga medrében, mindössze egy kis antihisztamin vakarózás ellen meg napi plusz 1-2 tusolás. De a kertkapu ránk zárult megint, és ki tudja meddig, hiszen 2-3 hét múlva talán Máté folytatja.
Ez a bezártság az, ami mindannyiónkat leginkább megőrjít. Mindannyian menő-manók vagyunk, szeretünk társaságban lenni, és szeretjük az izgalmas programokat. Így viszont a kerítés innenső oldaláról nézik a többi gyereket és kunyerálnak minden nap többször is, hogy menjünk már ide, oda vagy amoda, ötletük van bőven, nekem is lenne.

Őszintén mondom, azzal, hgy 2 éve nem volt egy szabad napom vagy végigaludt éjszakám, simán megbékélnék, ha ezt a rengeteg betegeskedést kihúzhatnám a képletből. Szeretek a gyerekekkel lenni, imádom ezt a kort, amiben benne vannak, de a beteg időszakok sokat rabolnak el tőlem, úgy érzem.
Igaz, a nagyok már igazán jól szuperáltak ebben az évben, nem sok dolgot kaptak el, egy-két nátha, egy enyhe lefolyású influenza... Náluk csak annyi a plusz, hogy a legkisebb náthánál is vigyázni kell, az asztma miatt gyorsan kialakulhat egy tüdőgyulladás. Máté viszont immunrendszerileg a legrosszabbat örökölte, minden hónapra jutott egy lázas betegség, könnyen kap felülfertőződéseket, a láza nehezen csillapítható. Most állunk egy immunológiai kivizsgálás előtt, de én biztosan tudom, nincs komoly baja, egyszerűen csak ilyen típus, volt erre több példa a családban. Egy-két éven belül valószínűleg megerősödik, de ez nekem most annyira kevés.

Az utóbbi pár hónapban éreztem azt először, hogy kész lennék befejezni. Ott van még a lelkemben az a negyedik gyermek, de akkkor ismét előlről kezdődik a betegségsorozat, a bezártság az egész csapat számára.... Elég erős indok, hogy eldöntse bennem ezt a kérdést.

2009. május 30., szombat

Esküvő

Rengeteg beszámolóval maradtam el, igyekszem pótolni.
Jelenleg egyről kettőre nőtt a bárányok áldozatainak száma, és még nem tudjuk, mi lesz 1-2 hét múlva, hiszen mindhárman kaptak oltást, hatalmas kérdőjel, Mátéé vajon mire lesz elég, megvédi, legalább valamennyire? Rövidesen megtudjátok.
A másik kettő a pöttyöket leszámítva persze virgonc, Pocinak már kezd leszáradni mind a 300, Fanninak 20 darab sincs, de egy részük még virul, szerencsére egész picik vannak mindkettőjükön. Csak ez a bezártság... De erről külön posztot is írok majd, muszáj nyafognom kicsit.

Na de jöjjön az esküvő!
Csaba, Tomy munkatársa, és kedves menyasszonya -mostanra felesége- Margó hívtak meg minket csipet-csapatostul, de maminak-papinak hála most az egyszer Mátét nem kellett vinnünk, így mi is mulathattunk egy kicsit. Nagyon hangulatos esküvő volt, csodaszép menyasszonnyal, akit Fanni mindenhová árnyékaként követett.

Remélem, mindenki látja, hol is a hangsúly ennek a fess férfiembernek fotóján.
Fanni nem fogadta el, hogy csak a vőlegény és a tanúk zsebéből lógjon virág. Megoldotta.

Itt még a szertartás előtti izgalomban. (Ami aztán jelentősen le is hűlt, amikor csendben végig kellett hallgatni az anyakönyv-vezető néni okosságait, de a problémát jelentősen enyhítette, hogy annyi kólát ihattak, amennyi csak beléjük fért.)

Illegett-billegett folyamatosan, végre hercegnő-design-ban pompázhatott.

Apa a biztonság.

Ahol a menyasszony, ott Fanni.

Elrepült a csokor, a röppályáról azonban néhány virágocska letért, ezeket Fanni gondosan összegyűjtötte és visszaszállította az eredeti tulajdonoshoz.

A menyasszonyra rózsasziromeső hullott, amit aztán megrohamozott a gyereksereg.

És vissza is dobálták rá, hátha másodjára nem potyog le.

Itt pedig már ropják a táncot. Fanni azonnal megragadta mindig azt, aki a legközelebb volt hozzá.

Vajon ki vezet kit?

És egy kis pörgés.
Tamás viszont leginkább engem táncoltatott, a kiszemelt jó csajokhoz pedig csak odament és megfogta a kezüket, nagy szemmel nézve rájuk. Ezzel sikerült mindenkit elolvasztania.

2009. május 27., szerda

Pociszáj, plusz bárányinvázió

Esküvőre voltunk hivatalosak, előtte Pocival tárgyaltuk, hogy mi minden vár ott majd ránk. Épp a táncolásról beszéltünk.
Poci: "Anya, én végig veled fogok táncolni!"
Én: "Persze, sokat táncolunk majd, de lesznek ott jó csajok, őket is föl kellene kérned."
Poci: "Anya, te jó csaj vagy!"
(Imádom.)

Az esküvőn aztán tényleg jól megtáncoltatott, de egy csomó jó csajt is levett a lábáról. De minderről képekkel holnap.

Sajnos Pocival más fontos esemény is történt: hétfőn bepöttyösödött. A védőoltás ellenére bárányhimlős. Persze tudtuk, hogy az oltottak egy részén kijöhet a betegség enyhe lefolyással, de valahogy eszembe nem jutott, hogy mi beleesünk ebbe. Amennyire utánanyomoztam, az emberek egy része (genetikusan) nem képes olyan jól védekezni a vírus ellen, ők azok, akiken nagyon csúnyán, esetleg szövődményekkel jön ki a betegség -leginkább ők pöttyösödnek oltás ellenére is. Pocin rengeteg pötty van, de nem nagyok, a hólyagocskák sem nőnek fém gombostű fejénél nagyobbra. Hát, lehet, hogy az oltással valami nagyon durvát úsztunk meg. Mindenesetre remélem, Mátén nem tör át, neki elég lesz az a védelem, amit az oltóanyagban kapott...

2009. május 21., csütörtök

Mátészáj

Mátét pelusoztam, ő meg persze nagy boldogan megrángatta a kukiját.
Én: "Igen, ott a kukid."
Máté: mutatja a kobakját
Én: "Ott az okos kicsi feje. Mindent megmutattál, ami egy pasinak igazán fontos lehet."
Máté: Rázza a fejét, hogy nem, és közli: "gaga"(=autó)

Kétség nem fér hozzá, nagyon pasi.

2009. május 19., kedd

Fanniszáj

"Anya, nekem mindegy, hogy nagy hasú férjem lesz vagy sovány, és hogy szép lesz-e vagy csúnya, kedves vagy nem, csak az a fontos, hogy legyen majd esküvőm, ha felnőtt leszek!"

2009. május 18., hétfő

Én kis kertész...

Ebben az évben végre jut egy pici időm a kertre, ha Máté hajlandó kicsit egyedül elbogarászni vagy motorozgatni. Sőt, ha jó napja van, buzgó segéderő.
Milyen fura, hogy ezek a képek alig egy hete készültek, most meg olvadozunk a kánikulában!

A fűnyírás mindig az első lépés, ezt apától lestem el.

Valahogy így kell rángatni a kút fogantyúját, de apának miért jön akkor belőle víz, nekem meg nem?

Anya megszánt, végre teli a kis locsolókanna. Persze nem sokáig!

Ott ni, az a virág is nagyon szomjas!

Minden árvácskának adok.

Azzal a kis kannával olyan tötyörgősen megy, gyorsítsuk a folyamatot. Ebből a csőből hogy kéne a vizet előcsalogatni?

Nini, abban a dobozban van víz bőven, csak valahogy át kellene szerkeszteni a locsolómba. (A technikája azonban még némi tökéletesítésre szorul.)

Anya ismét intézett egy kis vizet. Irány a szomjazó virágok!
Íme:

Évelő szegfű.

A metélőhagyma virágban.

Látogató a pimpón.

3 éve érkezett hozzánk a vissi kertből ez a bazsarózsa, így igazi kincs, emlék. Most először virágzik.

A pletyka virága.

Kibomlott a bimbó.

Lakója is van.

Tengerparti pázsitszegfű.

Azóta már halványrózsaszínre váltott a ribizli.

Miniorgona virágzás előtt.

Vízipók-csodapókos hangulatú kép, ugye?

2009. május 13., szerda

Szuperszombat Melindával, Abival és Bálinttal

A szombatot a Melindává visszalényegült Eperkééknél töltöttük, és hogy milyen volt? Poci sírás határán motyogta a búcsúzáskor, hogy "túl keveset voltunk Bálintnál", Abigél pedig könnyen megoldotta volna a dolgot "aludjatok nálunk" ötletével. Kedves Melinda, azóta is pakoljuk a cuccokat, ha elkészülünk, megyünk, tuti, hogy elférünk a galérián, aztán majd akkor jövünk haza, ha Pocinak is elég volt. :) Reméljük, a kék autó előbújt azóta a titkos rejtekhelyről, ahová nem tudom, Máté dugta-e vagy én! :)

Sok kép nem készült, mert a gyerekek és felnőttek létszámaránya azt követelte, hogy az idő nagy részében két szabad kezünk legyen.
Tettünk egy nagy sétát a tó körül, melyet már annyian dícsértek, és meg vagyunk győzve, már készülünk is a nyári strandolásra.

A tó mellett hegymászásra is akadt lehetőség, vagy nevezzük inkább a gyerekek áthatóan szürkévé való átváltozásának? A csapat alulnézetből...

...és fentről.
Gatyaféken leszánkáztak és jó sokszor megismételték a mászó-hadműveletet.

Sportnapnak is elment volna. Ugye, Melcsi? :)

Kisfiú és nagyfiú, azaz Máté és Bálint.

Itt pedig már a közepes fiú után repeszt a mini.

Mivel sportosak és kitartóak vagyunk mi anyák, délután a gyömrői miniállatkertet is célba vettük.
Bálint nagy mókamester, minden állatot tökéletesen tud utánozni, Poci pedig rajongással csüng rajta.

A csíkos mókust tanulmányozva.

Bambulnak a csajok.

És pózol a Poci.

2009. május 10., vasárnap

Barátok

Ha már így kardot rántottam nevelési elveim mellett tegnap -remélem, nem csaptam le vele senki fejét :) -, folytatom még egy sokkal kedvesebb témával, aztán a blablának vége lesz majd és jönnek újra a fényképek.
Jöjjön tehát a

Második felvonás: emberek az életünkben
Napok óta fejemben forog ez a téma.
Úgy kezdődött, hogy reggel óvodába vittem a csemetéket és ahogy Poci cipőjéért hajoltam le épp, Kati néni egyébként végtelenül kiegyensúlyozott hangját hallottam meg, sírástól reszketve. Néhány anyuka már állt ott, azonnal odaszaladtam én is, hogy mi lehet a baj -nem tűnt apróságnak, mert az anyukák szeme is könnyes volt. "Épp most kaptam a hívást, hogy megszületett az első unokám." Ennyi volt a válasz. Én pedig csatlakoztam a bömbölő tömeghez. :)
A családunkban mi "termeltük" az első apróságokat, mindenki nagy örömére. Most azonban végre átadtuk már a stafétát és én is átkerültem a másik oldalra, Kati néni oldalára (ha nem is nagymamaként persze), amikor az ember izgatottan várja egy baba megérkezését, aki azonban nem az ő hasában növekszik.
Nem egyszerű dolog ez.
Amikor egy kisbaba megszületik, a zajos kórházi napok után az anyukának annyira kell már az otthon csendje, egy kis fészekbiztonság, a tudat, hogy kiismeri magát az új helyzetekben, kompetens a gyermeke nevelésében. Nincs ilyenkor lelki kapacitás még azzal is törődni, hogy ott toporog a rajongói tábor és alig várja, hogy legalább egy pici részt kaphasson a csodából.
Pedig nem is olyan sokára eljön a pillanat, hogy a baba már nem csak a szülei felé fejezi ki ragaszkodását, hanem a gyakran látott szerettei felé is. Aztán amikor először magukkal viszik a nagyszülők és a telefonba nevetve mondják, hogy "nem is jutottatok eszébe egész nap, csak elalvás előtt". És amikor a látogatásból hazainduló nagyszülők kocsijába beül a csemete és ő bizony onnan ki nem száll, mert annyira szeretne velük menni.
Aki rendszeresen olvassa a blogomat, biztosan észrevette, mennyi kedves ember nyüzsög a gyermekeim körül: nagyszülők, rokonok, barátok... Mindannyian más-más árnyalatát adják annak a feltétel nélküli szeretetnek, ami Fanni, Poci és Máté számára olyan boldog és biztonságos hellyé varázsolja a világot.
Amikor Fanni 3 éves volt, egyszer nagyon felháborodva ért haza az oviból. "Katica azt mondta, hogy ő a legszebb kislány a világon!" -dühöngött. "És nincs igaza?"-érdeklődtem. "Nincs! Én vagyok a legszebb kislány"-válaszolta a világ legtermészetesebb módján.
Szerintem egy 3 éves gyereknek épp ezt kell tudnia magáról. :) Hogy Ő a legszebb, és kedves, és jó. Mert úgy szeretik, ahogy van. Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy a gyerekek tökéletesek. Hanem arról, hogy akiben a jót látják, az jó akar lenni, és annak lesz bátorsága később szembenézni saját hibáival is.
Amikor Fanni megszületett, azt hittem, ezt a szeretetet tőlem és az apukájától fogja megkapni. Szép lassan megértettem, hogy mi csak az alap vagyunk, de ennél sokkal több az, amit kaptak: teljesen "beszőtte" őket a szeretetével nagyon sok jó ember.
Ez az egész blog elsősorban Nekik készült.
Ezúton is KÖSZÖNÖM!!!!

2009. május 8., péntek

Kivételes esemény: fénykép helyett gondolatok

Ritkán jutok addig, hogy a fotók mellé leírjam azt a rengeteg fontos, le nem fotózható dolgot is, ami velünk történik. Most is elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne legyek biztos benne, vajon sikerül-e befejezni is. Mindenesetre belevágok...

Első felvonás: Gyereknevelési gyürkölődéseim
Míg gyógypedagógus voltam, mindenkit sikerült lenyűgöznöm kevés ember számára elérhető tudásommal és tapasztalataimmal. Mióta anya lettem, olyasvalamivel foglalkozom, amihez mindenki ért, mindenkinek van véleménye, kritikája, javaslata, kifogásolnivalója a tevékenységemmel kapcsolatban.
Azt hiszem, ha az ember anyai tevékenységét kritika éri, annál már csak az tud vérlázítóbb lenni, ha a gyerekünket kritizálják, tehát ha valaki szeretné magát megutáltatni bármely embertársával, elsőként feltétlenül ezeket tegye.
Énfelém a szokásos kritika az, hogy nem vagyok szigorú, és a gyerekeim neveletlenek lesznek, ha csak ennyire fegyelmezem és büntetem őket. Tény és való, nem vagyok szigorú. De a gyermekeim elég jól neveltek, azt hiszem, nem mintagyerekek, de ne is legyenek azok.
Először is: mióta gyereket nevelek, egyre mélyebben meg vagyok győződve arról, hogy a személyiség ereje messze meghaladja a nevelését.
Fanni lányom hihetetlenül erős egyéniség. Viharos érzelmek és indulatok, mások lelki történéseinek megdöbbentő éleslátása, nagyon mély gondolatok jellemzik. Rossz tulajdonságai is nagyon szembeszökőek és idegesítőek: türelmetlen, nyafogós, indulatos, tűrőképessége alacsony. Másfél évesen anno egyik napról a másikra (szó szerint!) tündéri kisbabából önmagát a földhöz csapkodó kegyetlen dacoló lett, és attól a naptól nem léphettem ki vele nyugodtan a házból, mert sosem lehetett tudni, mikor és mitől robban majd. Rengeteg kisgyermek között forgok, és olyan dackorszakot, amilyen a Fannié, legfeljebb ha kettőnél láttam. Dacol mindegyik, ki nagyon, ki kevésbé, de a miénk egy világháború volt. Boltban, játszótéren időnként szembejön az az arc, azok a mozdulatok, amiket magamtól nem tudnék már felidézni, de egy-egy hasonló helyzet előhozza, és legszívesebben megölelgetném a kis őrjöngővel levő épp porig alázódó anyukát, hogy "nem te vagy a hibás, kitartás". Ha tehetem, oda is megyek megkérdezni, hogy segíthetek-e, és bíztatom kicsit.
Akkor szinte mindenki úgy gondolta körülöttem, hogy ez a helyzet kőkemény szigorral orvosolható. Én meg azt gondoltam, ezzel a módszerrel igazi harc lesz majd az élet, egész nap büntethetek majd, mint egy őrmester, ő pedig vagy harcol körömszakadtáig, vagy behódol, és majd tinédzserként megy világgá. Így annyi szabályt hoztam csak, amennyiről úgy éreztem, a korának megfelelő és elvárható, nem terheli túl. Amiben pedig tudtam, alkalmazkodtam és nem hadakoztam, amikor pl. a kettétört kiflije miatt üvöltött, mert az csak egészben jó, szépen összecelluxoztam és meg volt oldva a kérdés.
Lehet, hogy nem volt igazam, de azt tettem, amit a saját lelkem szerint a legjobbnak éreztem, és őrlődtem is, sírtam is eleget, hogy vajon mi lesz az eredmény.
3 éves kora körül Fanni lenyugodott, de olyan ez, mint egy hullámzás, vannak nyugodtabb időszakok és keményebbek. Most épp egy jó bő hónapja érzem, hogy ismét rengeteg a feszültség benne, szinte kistiniszerűen áll ellenem időnként.
Ma olyan csúnyán viselkedett, hogy nevetséges lett volna ezt elintézni egy "menj be gondolkodni a szobádba" típusú büntetéssel, így nem vittem el az általa annyira kedvelt könyvtári kreatív programra. Először dühöngött, zokogott, drámázott odabenn a szobában, aztán egyszer csak kijött és onnantól mint a kisangyal... Csinált magának kreatív foglalkozást -itt persze fel lehet kiáltani, hogy nem lett volna szabad engedni, mert akkor nem bűnhődik eléggé, én viszont nagyon is értékelem, ha megtalálja a saját megoldásait a frusztrációja levezetésére, és a kreatív tevékenység erre maximálisan alkalmas. Este lefekvésnél ezt mondta: "Anya, én annyira boldog vagyok, mert teljesült a vágyam: egész délután nem kellett veszekedned velem. Holnap is megpróbálok ilyen jó lenni, hogy ne veszekedjünk." Mondtam neki, hogy számomra is csodálatos volt ez a délután.
Fanni egyébként végtelenül nagyszívű és szeretetteljes. Kisbabák és kutyák imádják -ez a két csoport szerintem ösztönösen jól választ. :)
És Poci. Végtelenül bájos lény, mindenkit vonz, mindenki szereti. Kiegyensúlyozott, barátságos, huncut és vidám. Szembeszökők a jó tulajdonságai, a rosszakat meg szinte keresni kell. A nyafogást Fannitól tanulta, egy-két durvaságot beszerzett az óvodából... Nagyon konok tud lenni, de csak a számára igazán fontos dolgokban. Olyan a személyisége, hogy szinte pihenés vele együtt lenni. Ugyanazt a nevelést kapták mindketten, mégis végletesen más a két gyerek.
Máté? Őt még csak sejtegetem, de gyanús, hogy az Ő iránya közelebb áll majd a Fanniéhoz. Izgalmas kis lény, brutálisan keményfejű, és nagyon imádja a huncutságot.
Három gyerek, ugyanaz a nevelés, három nagyon különböző irány.
Én arra jutottam, ez a nevelősdi arról szól, hogy a saját személyiségüket megtanulják kulturált formában megélni, de ne nyomorodjon meg az a személyiség és ne is vesszen el.
Vannak körülöttem csodálatos nevelők, szépen látom mellettük a saját gyenge képességeimet. De amit adok, azt a legjobbamból adom, ennyit tehetek. Nem leszek én a következetesség mintaszobra, az tuti, de minden helyzetben alapelvemnek tartom viszont a megértést. Mert a legtöbb gyermeki dühkitörés oka nem rosszindulat, csak egy egyszerű szükséglet be nem teljesülése, és még ha nem is kaphatja meg, amit akar, megértve lenni jó dolog, és a gyerek igenis megérzi ezt.
Ha az embert megértik és szeretik, csak megjön a kedve jónak lenni. :)

Bevallom, egyre kevésbé vagyok kíváncsi mások véleményére, mert igazán mélyen nem látnak bele, mi történik nálunk. Abban viszont reménykedem, hogy megérem azt, amikor Fanni és Poci felnőttként elmondja, milyen volt a gyerekemnek lenni. (És remélem, lesz majd, aki felkanalaz, ha erre szükség lesz. :)

Ja, és hogy én szoktam-e kritizálni? Nem sokszor, de igen.
Iszonyatosan feldühít, ha valaki bolondnak nevezi a gyemekét.
Utálom, ha értetlenül bánnak egy gyerekkel, van pl. egy anyuka az oviban, aki állandóan ráncigálja, szidja hisztizős kislányát, de kettőjük közül sokkal inkább ő a gyerek. Olyan jó lenne megrázni, hogy "héééé".
Mérges vagyok, ha egy gyereket értelmetlenül sok korláttal vesznek körbe, kisfelnőtté nevelnek.

Fanniról is, Pociról is azt mondta az óvónénijük (két külön óvónéniről van szó), hogy nagyon különleges gyerekek, nyitottak és különleges gondolataik, belső világuk van. Én azt gondolom, ebben része van annak is, hogy meg van nekik engedve, hogy gyerekek legyenek, és hogy önmaguk legyenek. Ki tudja...

Második felvonás:
Elmentem aludni. Pááá!

2009. május 7., csütörtök

Tuba tanya

Május elsejének hétvégéjét Hajdúszoboszlón töltöttük Laci bátya meghívására, az pedig már csak a hab volt a tortán, hogy így mamival-papival is együtt lehettünk és láthattuk Balut, Zsuzsit.
Az itt következő képek a Tuba tanyán készültek, a környék talán legkedveltebb vendéglátó helyén.

Ha már csárda, hát nem fukarkodtak az innivalóval, kínálgattak bőszen.
Úgy látszik, megvan, ki viszi a családban tovább a férfias vonalat: Máté azonnal lecsapott az asztalon árválkodó, néhai Jagermeisteres kupicára...

...és szorgosan próbálkozott.

Laci bátya ezt a súlyemelő számot jónéhányszor bemutathatta aznap. Jobb, mint a konditerem. :)

Íme az egyik leendő miniunokatesó, egyenlőre görögdinnye formátumban, nagyon csinos csomagolásban.

A csettintgető show után nem értettük, miért csak a pasikat hívták, hogy próbáljanak szerencsét, sikerül-e nekik. Fanni Laci bátya rövid betanítása után jónéhányukat lekörözte.

A csergetés a génjeiben van.

Pocika is vett csettintőórát, háááát... Mindenesetre mindenki feje megmenekült.

Én először jól fenéken csördítettem magam, de másodjára már az én ostorom is adott hangot.

A tanya tele van állatokkal. Gyönyörűek ezek a pelyhes kis sárgaságok, persze a gyerkőcök nem tudják, hogy pecsenyeként végzik.

A pulikutyák azonnal terelő üzemmódba váltottak, ahogy a gazda meghajtotta a lovakat.

A csacsik olyan kedvesek és szelídek voltak.

Fanni is élvezte, hogy lehet barátkozni velük.

A hortobágyi vendéglátásból nem maradhat ki a szürke marha.

Pocika lovagolt -Laci bátya után Öcsi sem maradhat edzés nélkül.

Ákosnak a szekér tetszett legjobban.

Fannival felpattantak, és már csak a két ló hiányzott. Zsike nénje meg majdnem lemaradt a következő fogásról, mert Ákos bizony nagyon jól ült odafenn.

Két fekete és egy fehér puli is lakja a tanyát.

Mátéval először szoros barátságba keveredtek, egy csülökcsontnak köszönhetően, amit Máté a cipóban sült csülökből mentett ki titokban az udvarra (nem, nem a kezében, hanem a szájában), és amelyet aztán a gyermek nem kis szomorúságára a kutyáknak adományoztunk. Azt viszont már nem értékelték, amikor Máté a kismotorjánál jól begyakorolt mozdulattal megpróbált a hátukra pattanni.

Májusfa helyett májuskoszorú, szerencsére jól odaheggesztették, mert ha Ákoskán múlik, hazavittük volna.

Nem éppen jól sikerült kép, de meg kell mutatnom. Amíg a vendégek szépen a helyükön ülve a zenekar hangszerbemutatóját csodálták, Poci bepattant középre és ropta a táncot.

És hogy ki került legszorosabb kapcsolatba a társaságból Tuba urasággal, a házigazdával? Mi több, a köcsögdudájával?
(A gyerekek azóta is azért nyúznak, hogy csináljunk egyet, a bácsi is mondta, nem kell hozzá sokminden, csak köcsög, meg disznóbőr....)

Ja, és Fanni első este, amikor hazaértünk, így aludt el: "Anya, hiányzik Laci bátya!"