2010. március 28., vasárnap

Élünk, ha nem is virulunk...

Ránk járt a rúd mostanában, egyik betegség a másikat követi és még mindig nem látszik a vége.
Mutatok azért néhány aranyos képet, ha ezeket nézem, legalább sikerül felfedezni, hogy a sok kínlódás közepette azért jó dolgok is történnek velünk.


Itt még a múlt heti tüszős mandulagyulladás közepette. A Kubu ritka kincs nálunk, cukroslöttyimádónk persze szinte azonnal beszlopálta mindet. Pár kortynyi maradt az alján, az meg valahogy elkallódott a szobában.
Egyszer csak odaállt elénk a kis betegállományos és közölte: "Elfogyott a kubukám." 

 

Minden valamirevaló szülő fejvesztve rohanna a tescoba erre a bejelentésre és alsó hangon egy karton kubukával térne vissza. Én ennél is nagyobb hőstettet hajtottam végre: előkerítettem a kubuját a házi káoszunkban.

 Itt pedig már a az első igazi tavaszi hétvége: apa kemény munkával betanította a kubikusokat és most élvezheti jutalmát.

Moha nem maradt a fű között, szorgosak voltak a kapirgáló törpék. 



 Máté persze hamar váltott a melóról a kerti járművekre.



Ezt pedig mamának szeretném mutatni, ez készült a piskótatekercsből, amit sütött nekünk.


Itt már a második antibio-menet, aholis kiderült, hogy a fülére sem hatott az előző. Némi dulakodás után sikerült ráadni a melegítő sapkát, aztán rádöbbent, ez a melegítősdi nem is olyan kellemetlen.
A mandulák egytől egyig köcsögök benne, de a gyerek tündéri az otosapiban, ugye?


Ezekben a beteges napokban kiolvastuk a Bartos Erika összest többször is -szegény tuti csuklik már miattunk-, na meg egy klassz könyvet a versenyautókról, azt kábé milliószor, lassan már én is meg tudom különböztetni a Dodge Vipert a Chevrolet Camarotól, sőt!


A nagyok pedig követik a tavaszi-nyári trendet, csak napszemüvegben érzik tökéletesnek a megjelenésüket.


És végezetül egy kis tavasz. Olyan gyorsan történik  minden, egyik nap még kopár a kert, mostanra csupa szín, van már jácint, sőt nárcisz is, na meg a korai tulipánok, csak le kellene őket fényképezni!
(Az utolsó képen a gyopár bimbóján úgy állt meg egy vízcsepp, mint egy kis drágakő -a gyerkőcöket teljesen lenyűgözte.)

2010. március 19., péntek

Borsószem és egyéb zöldségek

Ilyenek is tudnak lenni.
Ha épp nem morognak valamiért. Hogy mit csináljunk, vagy mit ne csináljunk. Miért ez az ebéd, és miért nem az az ebéd. És fenyegetnek költözködéssel is (kedves nagyszülők, reszkessetek, ilyenkor leginkább ti kerültök szóba opcionális új otthonként).
De néha azért ilyenek is tudnak lenni.

Mióta betegállományos a csapat, ismét bekuckóztam magam matracon a gyerekszobába. (Brühühü.) Ha én nem is, a család 3 tagja legalább örül ennek. Reggelente kelési sorrendben átvándorolnak az én 80X200 centiméteremre, kivétel nélkül mind. (Időnként kialakulnak harci helyzetek, némi vonyítás és visítás, rugdosás vagy lefejelés, de előbb-utóbb kialakul valami olyan formáció, ami -engem kivéve- mindenkinek kényelmes.)
Ma reggel megvilágosodtam, és Fanni takaróját a földre terítve duplájára bővítettük a helyet.
Ahogy a takaró lekerült a királylány (bár e cím jelenleg vitatott, mindjárt kiderül, miért) ágyáról, a matraca közepén ott virított egy méretes borsószem nagyságú rózsaszín műanyaggyöngy.
Arra a kérdésre, hogy hogy aludt, azt felelte, pompásan. Ekkor rávilágítottam, hogy ez a válasz nem túl kedvező hercegnőségét meg az eljövendő királyi frigyet tekintve.
"De anya, van egy pici luk a hátamon, épp egy borsó fér bele, ezért nem éreztem ezt a gyöngyöt."
Vagy úgy? Akkor minden rendben.
(A külcsín egyébként tényleg megtévesztő tud lenni. Imádja a rózsaszínt, a ruhákat, ékszereket, illatokat, sminkszereket, tökéletesen tudja rebegtetni a szempilláit. DE. A szája szélén és minden ruhadarabján ott az étlap, a keze picit mindig ragad, az trikója mindig kilóg a nadrágból és vagy csoszog, vagy slattyog.)


És egy ráadás. Esti szertartás.

2010. március 18., csütörtök

Nyál, fog, miegymás...


 Valamiféle genetika lappanghat amögött, hogy életük első három évében gyermekeim "nyúltáltengésben" szenvednek. Folyik, csorog, csordogál.
Ez persze nem nagy gond, kivéve, ha egy elszánt (kőkeményfejű) kétéves úgy dönt, hogy előkét márpedig az ő nyakába nem kötnek.
Estére az elszánt kétévesen a póló már igencsak csatakos lett, így az anyja elhatározta, hogy lecseréli egy tisztára. A pasiról viszont azt is tudni kell, hogy nem bírja a változásokat. Ha nincs rajta ruha, ne is legyen. Ha van, azt nem veszi le. Azt meg, hogy levegyék az egyiket, és ráhúzzák a másikat? A cserét villámkézzel végeztem, de a végeredményt ráncigálni kezdte magán is üvöltött is hozzá: "Nem akarooooom!!!"
Jöhet a pedagógia: az orra elé tartom a nyálas felsőt, meg is fogjuk -erre ő közli, hogy pisis, a megállapítást kiigazítjuk-, majd megvizsgáljuk az új pólót, ez nem nyálas, ez jó.
Kb. fél másodpercre látszik, hogy átvillan a gyerek agyán valami. Majd hatalmas nyálbuborék jelenik meg a szája szélén. Nem telt bele egy perc se, és lényegében mindegy volt, melyik póló van rajta.

Sikerült megszereznem Máté tüszőit, ráadásul a fülem is betársult a buliba. (Gyógypedagógusnak nem vagyok rossz, de hallássérültnek ... Teljesen megőrjít ez a részleges süketség.) Mivel az gyerekek otosapija nem jön a fejemre, a zokniba kötött meleg rizst (ez volt épp kéznél) egy kendővel a fülemre kötöttem. Nagyjából mint egy rossz kalózbanya, úgy néztem ki.
Ez volt az "imidzsem" a vacsiasztalnál is, ahol Pocival a következő párbeszéd esett meg:
Poci: (néz)
Én: Nagyon ronda vagyok ebben a sárga kendőben.
Poci: Nem tudom. (Higgyétek el, ez irtó lovagias volt, nem véletlen, hogy fényképet eme pillanataimról nem mellékelek)
Poci: (némi töprengés után) Ha az egész fejed sárga lenne és csak a szemed látszana ki, akkor ronda lennél.
Fanni.
Ma kiesett a 7. foga. (De jó, hogy most ezt leírom, megyek is gyorsan fogtündérkedni.)
Ja, és lábgombája van.


 
Fanni rajza a fogtündérről. (Azt gyanítom, tudja, hogy én vagyok az, mert azt írta rá, "AVILÁGLEGSZEBLÁNYA".

2010. március 8., hétfő

Nem fotóztam a napokban, csak találtam ezt a pár aranyosat. Most, hogy ismét hó lepi be Vecsést, elszállt az ihletem -olyan jó lett volna már napfényes, tavaszi képet készíteni!

Egyúttal jelentem: több, mint 7 éve vagyok itthon. A házasságban is a hetest mondják kritikusnak, hmmmm.... Kevesebbet tanultam és gyakoroltam a szakmámat, mint amennyit kismamáskodtam. Ijesztő.

Múlt héten bekaptam valami vírust, ami más tünettel, mint émelygés és legyengülés nem is járt, mégis azt hiszem, ettől borul most már napok óta a bili nálam. Mert 3 gyerek mellett a jelenleg birtokolt energiamennyiségem sem elég, és miután pár napig alig vonszoltam magam a fránya vírus miatt, most meg Máté takonykórsága miatt nincs alvás, most nyűgös anyjuk van, aki könnyen robban, és nagyon szeretne jó messzire elmenni és egyedül lenni.

De rinya helyett inkább mutatom még ezt a kettőt, Máté meg a keksz, igazán vagány a kispasi rajta.


2010. március 6., szombat

...és beszélnek...

Apa: Mátéka, te bőrülés vagy?
Máté: Neeeem! Az autók bőrülnek!

Fanni meg izgalmas történések közepébe csöppent az oviban. Próbálom úgy elmesélni, ahogy tőle hallottam.
Két kisfiú elhatározta, hogy megszöknek az oviból. Szükségük van ugyanis némi nyugalomra, 5 szabadnap formájában.
A következő tervet dolgozták ki:
Írnak a patkányoknak(?) egy levelet, hogy hozzanak nekik két szivacsot. Így lábtörés nélkül ki tudnak ugrani az ablakon, és már szabadok is.
Hogy hogyan került Fanni a képbe? Ő volt a csoportban az egyetlen, aki tud írni. Megírta nekik a levelet, majd nemes egyszerűséggel lehúzták a wc-ben. Így ugyanis a csatornába jut, a patkányok remélt tartózkodási helyére.
Fanni megígérte, hogy senkinek nem árulja el a dolgot. Nekem is csak azért mondta el, mert én ugye úgyse mondom el az óvónéninek.
Hát nem is.

2010. március 4., csütörtök

Jár a szájunk...

Poci: Anya, én mikor leszek néger?
Én: Nem leszel néger. Te fehér bőrűnek születtél.
Poci: Jaj, ne, én néger szeretnék lenni! Mikor leszek néger?
Én: Sajnos nem lehetsz!
Poci: De néger szeretnék lenni!
Én: Akkor bekenlek csokival.
Poci: Nem jó, az leolvad rólam.

Én: Poci, de szépen kikanalaztad a joghurtot a pohárból, szinte semmi nem maradt benne!
Poci: Ügyes voltam?
Én: Igen! Üres a poharad, ez nem kispálya!
Máté érzékeli, hogy nem ő lett megdícsérve, úgyhogy üvölteni kezd: Én is!!!!
Én: Hát te se vagy kispálya, Mátéka.
Máté: De! Én kispálya vagyok.
(Hétvégén még bőrülés volt... :)

2010. március 1., hétfő

Sok-sok kép, melyekből megtudhatjátok, hogy...

...azzal, hogy a farsangon túlestünk, még nincs vége az átalakulásainknak, hogy a nagyszülők nálunk csak a naptár szerint öregednek, egyébként örökifjak, és hogy Eperke hozzánk jöjjön, ha a tavaszt keresi.

Pár nappal a farsang, majd az azt követő számtalan átlényegülés után, most is picit összekeveredve.

Egy bébipracliból két cumira is futja.

Minden napra jut ovis műalkotás -és persze mindet lefényképezteti a büszke alkotó.

3 bamba bambínó.

Kicsit távolabbról máris egész más képet mutatnak.

Két gyönyörűség az űrből: Abi és Fanni.

Bálint és Poci eközben zöld gyurma segítségével elefántmúmiát/náthás múmiát/guszta múmiát kreáltak -kicsit Poci is múmiás a képen, nem?

Ez pedig már Hajdúszoboszló -és lám, papi nem csak nyalókát meg cukrot tud előhúzni a zsebéből.

A nagyok már tapasztaltan békásznak.
Máté sem viszolygott tőlük, azonmód kikapott egyet papi kezéből, és azzal a lendülettel dugta is a SZÁJÁBA.
Nem, nem nyelte le. és hogy ízlett-e? A képről sejthető.

Bár ő azóta is állítja, hogy finom volt.

Pasik a monitor előtt. Naná, hogy Ferrarit néznek.

Itt pedig már az étteremben: mama és papa szülinapján.

A szülinaposok.

:)

Szakértői gárda segít a gyertyák elfújásában.

Az ünneplő gyülekezet.

És én, szőkén -apa művészi fotója.

Káktéééél!

Unokatömés.

Ez pedig már a tavasz előszele: megvannak az aszfaltkrétáink.

A legalsó virágban már gyűjtöget is valaki!