Ha már így kardot rántottam nevelési elveim mellett tegnap -remélem, nem csaptam le vele senki fejét :) -, folytatom még egy sokkal kedvesebb témával, aztán a blablának vége lesz majd és jönnek újra a fényképek.
Jöjjön tehát a
Második felvonás: emberek az életünkben
Napok óta fejemben forog ez a téma.
Úgy kezdődött, hogy reggel óvodába vittem a csemetéket és ahogy Poci cipőjéért hajoltam le épp, Kati néni egyébként végtelenül kiegyensúlyozott hangját hallottam meg, sírástól reszketve. Néhány anyuka már állt ott, azonnal odaszaladtam én is, hogy mi lehet a baj -nem tűnt apróságnak, mert az anyukák szeme is könnyes volt. "Épp most kaptam a hívást, hogy megszületett az első unokám." Ennyi volt a válasz. Én pedig csatlakoztam a bömbölő tömeghez. :)
A családunkban mi "termeltük" az első apróságokat, mindenki nagy örömére. Most azonban végre átadtuk már a stafétát és én is átkerültem a másik oldalra, Kati néni oldalára (ha nem is nagymamaként persze), amikor az ember izgatottan várja egy baba megérkezését, aki azonban nem az ő hasában növekszik.
Nem egyszerű dolog ez.
Amikor egy kisbaba megszületik, a zajos kórházi napok után az anyukának annyira kell már az otthon csendje, egy kis fészekbiztonság, a tudat, hogy kiismeri magát az új helyzetekben, kompetens a gyermeke nevelésében. Nincs ilyenkor lelki kapacitás még azzal is törődni, hogy ott toporog a rajongói tábor és alig várja, hogy legalább egy pici részt kaphasson a csodából.
Pedig nem is olyan sokára eljön a pillanat, hogy a baba már nem csak a szülei felé fejezi ki ragaszkodását, hanem a gyakran látott szerettei felé is. Aztán amikor először magukkal viszik a nagyszülők és a telefonba nevetve mondják, hogy "nem is jutottatok eszébe egész nap, csak elalvás előtt". És amikor a látogatásból hazainduló nagyszülők kocsijába beül a csemete és ő bizony onnan ki nem száll, mert annyira szeretne velük menni.
Aki rendszeresen olvassa a blogomat, biztosan észrevette, mennyi kedves ember nyüzsög a gyermekeim körül: nagyszülők, rokonok, barátok... Mindannyian más-más árnyalatát adják annak a feltétel nélküli szeretetnek, ami Fanni, Poci és Máté számára olyan boldog és biztonságos hellyé varázsolja a világot.
Amikor Fanni 3 éves volt, egyszer nagyon felháborodva ért haza az oviból. "Katica azt mondta, hogy ő a legszebb kislány a világon!" -dühöngött. "És nincs igaza?"-érdeklődtem. "Nincs! Én vagyok a legszebb kislány"-válaszolta a világ legtermészetesebb módján.
Szerintem egy 3 éves gyereknek épp ezt kell tudnia magáról. :) Hogy Ő a legszebb, és kedves, és jó. Mert úgy szeretik, ahogy van. Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy a gyerekek tökéletesek. Hanem arról, hogy akiben a jót látják, az jó akar lenni, és annak lesz bátorsága később szembenézni saját hibáival is.
Amikor Fanni megszületett, azt hittem, ezt a szeretetet tőlem és az apukájától fogja megkapni. Szép lassan megértettem, hogy mi csak az alap vagyunk, de ennél sokkal több az, amit kaptak: teljesen "beszőtte" őket a szeretetével nagyon sok jó ember.
Ez az egész blog elsősorban Nekik készült.
Ezúton is KÖSZÖNÖM!!!!
Jöjjön tehát a
Második felvonás: emberek az életünkben
Napok óta fejemben forog ez a téma.
Úgy kezdődött, hogy reggel óvodába vittem a csemetéket és ahogy Poci cipőjéért hajoltam le épp, Kati néni egyébként végtelenül kiegyensúlyozott hangját hallottam meg, sírástól reszketve. Néhány anyuka már állt ott, azonnal odaszaladtam én is, hogy mi lehet a baj -nem tűnt apróságnak, mert az anyukák szeme is könnyes volt. "Épp most kaptam a hívást, hogy megszületett az első unokám." Ennyi volt a válasz. Én pedig csatlakoztam a bömbölő tömeghez. :)
A családunkban mi "termeltük" az első apróságokat, mindenki nagy örömére. Most azonban végre átadtuk már a stafétát és én is átkerültem a másik oldalra, Kati néni oldalára (ha nem is nagymamaként persze), amikor az ember izgatottan várja egy baba megérkezését, aki azonban nem az ő hasában növekszik.
Nem egyszerű dolog ez.
Amikor egy kisbaba megszületik, a zajos kórházi napok után az anyukának annyira kell már az otthon csendje, egy kis fészekbiztonság, a tudat, hogy kiismeri magát az új helyzetekben, kompetens a gyermeke nevelésében. Nincs ilyenkor lelki kapacitás még azzal is törődni, hogy ott toporog a rajongói tábor és alig várja, hogy legalább egy pici részt kaphasson a csodából.
Pedig nem is olyan sokára eljön a pillanat, hogy a baba már nem csak a szülei felé fejezi ki ragaszkodását, hanem a gyakran látott szerettei felé is. Aztán amikor először magukkal viszik a nagyszülők és a telefonba nevetve mondják, hogy "nem is jutottatok eszébe egész nap, csak elalvás előtt". És amikor a látogatásból hazainduló nagyszülők kocsijába beül a csemete és ő bizony onnan ki nem száll, mert annyira szeretne velük menni.
Aki rendszeresen olvassa a blogomat, biztosan észrevette, mennyi kedves ember nyüzsög a gyermekeim körül: nagyszülők, rokonok, barátok... Mindannyian más-más árnyalatát adják annak a feltétel nélküli szeretetnek, ami Fanni, Poci és Máté számára olyan boldog és biztonságos hellyé varázsolja a világot.
Amikor Fanni 3 éves volt, egyszer nagyon felháborodva ért haza az oviból. "Katica azt mondta, hogy ő a legszebb kislány a világon!" -dühöngött. "És nincs igaza?"-érdeklődtem. "Nincs! Én vagyok a legszebb kislány"-válaszolta a világ legtermészetesebb módján.
Szerintem egy 3 éves gyereknek épp ezt kell tudnia magáról. :) Hogy Ő a legszebb, és kedves, és jó. Mert úgy szeretik, ahogy van. Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy a gyerekek tökéletesek. Hanem arról, hogy akiben a jót látják, az jó akar lenni, és annak lesz bátorsága később szembenézni saját hibáival is.
Amikor Fanni megszületett, azt hittem, ezt a szeretetet tőlem és az apukájától fogja megkapni. Szép lassan megértettem, hogy mi csak az alap vagyunk, de ennél sokkal több az, amit kaptak: teljesen "beszőtte" őket a szeretetével nagyon sok jó ember.
Ez az egész blog elsősorban Nekik készült.
Ezúton is KÖSZÖNÖM!!!!
2 megjegyzés:
Mi köszönjük,hogy olvashatunk benneteket!
Kedves vagy, mint mindig!
Megjegyzés küldése