2009. május 8., péntek

Kivételes esemény: fénykép helyett gondolatok

Ritkán jutok addig, hogy a fotók mellé leírjam azt a rengeteg fontos, le nem fotózható dolgot is, ami velünk történik. Most is elég fáradt vagyok ahhoz, hogy ne legyek biztos benne, vajon sikerül-e befejezni is. Mindenesetre belevágok...

Első felvonás: Gyereknevelési gyürkölődéseim
Míg gyógypedagógus voltam, mindenkit sikerült lenyűgöznöm kevés ember számára elérhető tudásommal és tapasztalataimmal. Mióta anya lettem, olyasvalamivel foglalkozom, amihez mindenki ért, mindenkinek van véleménye, kritikája, javaslata, kifogásolnivalója a tevékenységemmel kapcsolatban.
Azt hiszem, ha az ember anyai tevékenységét kritika éri, annál már csak az tud vérlázítóbb lenni, ha a gyerekünket kritizálják, tehát ha valaki szeretné magát megutáltatni bármely embertársával, elsőként feltétlenül ezeket tegye.
Énfelém a szokásos kritika az, hogy nem vagyok szigorú, és a gyerekeim neveletlenek lesznek, ha csak ennyire fegyelmezem és büntetem őket. Tény és való, nem vagyok szigorú. De a gyermekeim elég jól neveltek, azt hiszem, nem mintagyerekek, de ne is legyenek azok.
Először is: mióta gyereket nevelek, egyre mélyebben meg vagyok győződve arról, hogy a személyiség ereje messze meghaladja a nevelését.
Fanni lányom hihetetlenül erős egyéniség. Viharos érzelmek és indulatok, mások lelki történéseinek megdöbbentő éleslátása, nagyon mély gondolatok jellemzik. Rossz tulajdonságai is nagyon szembeszökőek és idegesítőek: türelmetlen, nyafogós, indulatos, tűrőképessége alacsony. Másfél évesen anno egyik napról a másikra (szó szerint!) tündéri kisbabából önmagát a földhöz csapkodó kegyetlen dacoló lett, és attól a naptól nem léphettem ki vele nyugodtan a házból, mert sosem lehetett tudni, mikor és mitől robban majd. Rengeteg kisgyermek között forgok, és olyan dackorszakot, amilyen a Fannié, legfeljebb ha kettőnél láttam. Dacol mindegyik, ki nagyon, ki kevésbé, de a miénk egy világháború volt. Boltban, játszótéren időnként szembejön az az arc, azok a mozdulatok, amiket magamtól nem tudnék már felidézni, de egy-egy hasonló helyzet előhozza, és legszívesebben megölelgetném a kis őrjöngővel levő épp porig alázódó anyukát, hogy "nem te vagy a hibás, kitartás". Ha tehetem, oda is megyek megkérdezni, hogy segíthetek-e, és bíztatom kicsit.
Akkor szinte mindenki úgy gondolta körülöttem, hogy ez a helyzet kőkemény szigorral orvosolható. Én meg azt gondoltam, ezzel a módszerrel igazi harc lesz majd az élet, egész nap büntethetek majd, mint egy őrmester, ő pedig vagy harcol körömszakadtáig, vagy behódol, és majd tinédzserként megy világgá. Így annyi szabályt hoztam csak, amennyiről úgy éreztem, a korának megfelelő és elvárható, nem terheli túl. Amiben pedig tudtam, alkalmazkodtam és nem hadakoztam, amikor pl. a kettétört kiflije miatt üvöltött, mert az csak egészben jó, szépen összecelluxoztam és meg volt oldva a kérdés.
Lehet, hogy nem volt igazam, de azt tettem, amit a saját lelkem szerint a legjobbnak éreztem, és őrlődtem is, sírtam is eleget, hogy vajon mi lesz az eredmény.
3 éves kora körül Fanni lenyugodott, de olyan ez, mint egy hullámzás, vannak nyugodtabb időszakok és keményebbek. Most épp egy jó bő hónapja érzem, hogy ismét rengeteg a feszültség benne, szinte kistiniszerűen áll ellenem időnként.
Ma olyan csúnyán viselkedett, hogy nevetséges lett volna ezt elintézni egy "menj be gondolkodni a szobádba" típusú büntetéssel, így nem vittem el az általa annyira kedvelt könyvtári kreatív programra. Először dühöngött, zokogott, drámázott odabenn a szobában, aztán egyszer csak kijött és onnantól mint a kisangyal... Csinált magának kreatív foglalkozást -itt persze fel lehet kiáltani, hogy nem lett volna szabad engedni, mert akkor nem bűnhődik eléggé, én viszont nagyon is értékelem, ha megtalálja a saját megoldásait a frusztrációja levezetésére, és a kreatív tevékenység erre maximálisan alkalmas. Este lefekvésnél ezt mondta: "Anya, én annyira boldog vagyok, mert teljesült a vágyam: egész délután nem kellett veszekedned velem. Holnap is megpróbálok ilyen jó lenni, hogy ne veszekedjünk." Mondtam neki, hogy számomra is csodálatos volt ez a délután.
Fanni egyébként végtelenül nagyszívű és szeretetteljes. Kisbabák és kutyák imádják -ez a két csoport szerintem ösztönösen jól választ. :)
És Poci. Végtelenül bájos lény, mindenkit vonz, mindenki szereti. Kiegyensúlyozott, barátságos, huncut és vidám. Szembeszökők a jó tulajdonságai, a rosszakat meg szinte keresni kell. A nyafogást Fannitól tanulta, egy-két durvaságot beszerzett az óvodából... Nagyon konok tud lenni, de csak a számára igazán fontos dolgokban. Olyan a személyisége, hogy szinte pihenés vele együtt lenni. Ugyanazt a nevelést kapták mindketten, mégis végletesen más a két gyerek.
Máté? Őt még csak sejtegetem, de gyanús, hogy az Ő iránya közelebb áll majd a Fanniéhoz. Izgalmas kis lény, brutálisan keményfejű, és nagyon imádja a huncutságot.
Három gyerek, ugyanaz a nevelés, három nagyon különböző irány.
Én arra jutottam, ez a nevelősdi arról szól, hogy a saját személyiségüket megtanulják kulturált formában megélni, de ne nyomorodjon meg az a személyiség és ne is vesszen el.
Vannak körülöttem csodálatos nevelők, szépen látom mellettük a saját gyenge képességeimet. De amit adok, azt a legjobbamból adom, ennyit tehetek. Nem leszek én a következetesség mintaszobra, az tuti, de minden helyzetben alapelvemnek tartom viszont a megértést. Mert a legtöbb gyermeki dühkitörés oka nem rosszindulat, csak egy egyszerű szükséglet be nem teljesülése, és még ha nem is kaphatja meg, amit akar, megértve lenni jó dolog, és a gyerek igenis megérzi ezt.
Ha az embert megértik és szeretik, csak megjön a kedve jónak lenni. :)

Bevallom, egyre kevésbé vagyok kíváncsi mások véleményére, mert igazán mélyen nem látnak bele, mi történik nálunk. Abban viszont reménykedem, hogy megérem azt, amikor Fanni és Poci felnőttként elmondja, milyen volt a gyerekemnek lenni. (És remélem, lesz majd, aki felkanalaz, ha erre szükség lesz. :)

Ja, és hogy én szoktam-e kritizálni? Nem sokszor, de igen.
Iszonyatosan feldühít, ha valaki bolondnak nevezi a gyemekét.
Utálom, ha értetlenül bánnak egy gyerekkel, van pl. egy anyuka az oviban, aki állandóan ráncigálja, szidja hisztizős kislányát, de kettőjük közül sokkal inkább ő a gyerek. Olyan jó lenne megrázni, hogy "héééé".
Mérges vagyok, ha egy gyereket értelmetlenül sok korláttal vesznek körbe, kisfelnőtté nevelnek.

Fanniról is, Pociról is azt mondta az óvónénijük (két külön óvónéniről van szó), hogy nagyon különleges gyerekek, nyitottak és különleges gondolataik, belső világuk van. Én azt gondolom, ebben része van annak is, hogy meg van nekik engedve, hogy gyerekek legyenek, és hogy önmaguk legyenek. Ki tudja...

Második felvonás:
Elmentem aludni. Pááá!

4 megjegyzés:

ilgya írta...

Pedig ezt még olvasnám egy darabig....olyan szépen fogalmazol az érzéseidről,és annyira tisztán látod a gyerekek tulajdonságait,így kivülállóként( ismeretlenként,jó néhányszor összefutosként) is teljesen ez jön le róluk,nem is értem,hogy ki "merte" őket kritizálni. Fanni kedvessége és nyitottsága egyedülálló egy ekkora kislánytól szerintem különleges dolog. Pocit ismerem a legkevésbé úgy érzem,ő rá is illik a leírás,na és a kiskedvenc Mátékám...drukkolok,hogy megúszd a nagyon kemény pillanatokat,de biztos vagyok benne,hogy ugyanúgy helyt fogsz állni,mint Fanninál.
Ez a nevelési módszer hozzám is sokkal közelebb áll,ezért is sokszor csak iszom a szavaidat ahogy a gyerekkel beszélsz,mert sugárzik belőle és nyugalom és a megértés. sokszor szeretnék olyan türelmes és nyugodt lenni mint te,és abban is biztos vagyok,hogy a gyerekeid azt fogják mondani,hogy boldog gyerekkoruk volt,mert gyerekek lehettek...

anyamanya írta...

Köszönöm, Ilgya, főleg, hogy Te mondod, mert számomra Te épp ugyanilyen vagy, egy gyerekeit a végtelenségig imádó és szeretetburokban nevelő anya. :)
A kritikának persze van létjogsultsága, hiszen az emberek értékrendje nagyon széles skálán mozog -ahogy írtam, néha belőlem is kipattan egy-egy kritika.

mano írta...

Hű, nagyon jó volt olvasni a soraidat! Most azt érzem, mi egy cipőben járunk kicsit... de majd írok erről egyszer... Nórim épp felébredt és beült az ölembe :)

mano írta...

Nem találtam email címet, így itt írok megint :)
Bár nagyon nehéz gondolattá formálni, ami érzéseket keltettél az írásoddal...
Anna dackorszaka is égzengés-földindulás volt, és utólag nézve, sajnos rosszul kezeltem. Próbáltam következetes lenni, de talán túlzottan próbáltam ragaszkodni dolgokhoz, csak hogy valahol partot lássak magunk körül. Most Nórit egészen másképp kezelem, vannak abszolút határok, de jóval kevesebb, a többit pedig rugalmasan alakítom.
Jó, hogy írtál arról, hogy a felnőtt viselkedjen felnőttként, hiszen a példa rettentő fontos! inak rákiáltottam Annára, hogy ne kiabáljon... értelmetlen, nem? Hát valahol itt kezdődik a nevelés szerintem... hogy magamat átvizsgálom.
Nálunk is három totál különböző személyiség a 3 gyerek, mindegyiket másképp kell kezelni. Valószínűleg ezért nem lesz negyedik, mert épp elég ez már most is :D
És a fontossági rangsor is érdekes, sokat küzdök azzal, hogy ne veszítsem el szem elől a célt, azt, hogy együtt lenni jó, és kibontakozhasson a személyiségük, megtalálják a maguk útját. Könnyű elveszni a mindennapok teendőinek tengerében...

Na, kicsit kusza, de talán valamennyi érthető mindebből :)))