Hmmm....

Nekem van napozószékem.

Vagyis volt, de erről majd később. Önmagában az is nagy szenzáció, hogy egyáltalán lett, mert apa sokáig kötötte az ebet a karóhoz, hogy minek az nekem, úgysem lesz időm beleülni, és csak a helyet foglalja majd a kisházban.

Ezegyszer mégiscsak a sarkamra álltam, és megharcoltam jogos jussomért, mely piros színben a kék barkácsáruházból hozzánk költözött.

Naná, hogy apának nem lett igaza. Ültem benne. Legalább kétszer. Bár nem huzamosabb ideig.

A gyerekek viszont annál többet, feküdtek is benne, hintáztak is benne, becsípték a kezüket is vele, minden funkcióját felfedezték.

Számomra meg maradt emberi szabadságom szimbóluma, ahogy állt ott az udvar közepén, bennem mindig élhetett a tudat, hogy "akár ülhetnék is benne, ha akarnék".

Miután tegnap a novembert ismét felváltotta valami áprilisféle, dacolva az elemekkel és fittyet hányva arra, hogy óránként vissza kell menekíteni a kisházba a semmiből ránk zúduló zuhárék miatt, előbányásztam a napozószéket.

Belülni még nem volt alkalmam. De megtekinthettem, ahogy Fannika szinte szünet nélkül terpeszkedett benne boldogan és elégedetten. Amíg én főztem, ő olvasgatott. Amíg kupielhárítottam, napozgatott. Majd kivonultam, és áthelyeztem neki az árnyékba, mert ott kívánta folytatni az ejtőzést.

Délután nagy bömbölés "hívogatott" az udvarra. A napozószékem elhalálozott. Fanni szerint Máté a hibás, Máté nem belátó az ügyben, engem meg nem érdekel, mert úgyis mindenkire haragszom. Kinyírták a szimbóleumot!!!

Egy világ omlott össze bennem. Igen.

Apa szerint nem esélytelen, hogy a kék barkácsáruházban találunk majd olyan csavart, amivel megszerelhetjük.

Holnap nincs nyitva.

Tehát holnaputánig szimbóleumhiányos házirabszolga vagyok. Addig mindenki -de leginkább magam- számára jól látható helyre teszem azt a magazint, ami több napja várja már, hogy legyen időm kinyitni. Jól jön a tudat, hogy "ha akarnám, akár olvasgathatnám is".