Bla. Blabla. Blablabla.

Ez a közepes méretű bugyolacsomag Poci -ebben az oviévben most először sikerült ugyanis beteggé nyilváníttatnia magát, minekutána tegnap estére produkált egy kis hőemelkedést, bágyadt is kicsit meg fáradékony. Ő olyan, mint én, 37,5 már teljesen kifektetni, de a csomagolás és némi apa általi nevettetés hatására azért jobban lett.


Mára persze Máté is csatlakozott, ő semmi "jóból" nem maradhat ki. Ő azonban az a fajta, akinél brutális magasságokba képes felszáguldani a láz, szerencsére most nem vészes a helyzet, de azért egész délután buzgón szopogattuk a Belladonna golyócskákat, hogy kihúzzuk estig. 5 óra körül jobbnak láttam egy kis hűtőfürdővel is besegíteni, amit valami okból a 3 év alattiak bármilyen állapotukban imádnak minálunk. Máté boldogan pancsikolt, még akkor sem akart kijönni, amikor már lila volt a szája. Aztán persze a tükörben megtekintette magát és nagyon bejött neki ez a vámpíros dizájn.
Vacsora után megsimogattam a fejét és kiszaladt a számon: "Szegénykém, lázas vagy." Nyilván a füléhez is hozzáérhettem, mert erre közölte: "Igen, még a fülem is lila."
(Orvosdiagnosztikailag még van mit finomítani, de azért okos gyerek, ugye? :)

Pocika pedig ebéd alatt jónak látta egy kicsit emelni az értelmi színvonalunkat, és okosító kérdéseket tett föl apának meg nekem -egyébként tényleg tök jó kérdések voltak, kár, hogy konkrétan már csak az utolsó kettőre emlékszem. Miszerint süt-e a nap. Na, ezen összevitáztunk rögtön, szerintem nem sütött, apa szerint igen, csak a felhők mögött, ekkor vitatkoztunk, hogy nyelvi vagy fizikai oldaláról kell-e megközelítenünk a kérdést, de bármire is jutottunk, ti nyilván tudjátok, hogy nekem volt igazam. Ezután a következő kérdést kaptuk: "Mikor igaz, ha süt a nap vagy ha nem süt: izzadok és látom az árnyékomat?" Igen, erre sem adtunk egyforma választ. De a kérdés annyira jó, nem?


Fanninak sem volt rossz napja, a fiúk nyugisabbak voltak a hőmérsékletükből kifolyólag, hétvégéről maradt palacsinta is meg süti is -édességfüggő szülő édességfüggő gyerekeinél nagyon is fontos szempont-, volt kreatívkodás is, mese is, vidáman vacsizott és vidáman fürdött, mikor ágyba dugtam, még huncutkodott velem, aztán pár perc múlva, amikor a fiúk már félálomban voltak, sőt én azt hittem, Fanni is, sóhajtozás kezdődött, egyre művészibb kivitelben, míg végül kénytelen voltam megkérdezni, mi a lópikula van.
"Anya, én már meguntam ezt az életet."
Na bumm. Időnként mindenki így van ezzel, de ezt nem válaszolhattam, úgyhogy szimplán megkérdeztem, miért is.
"Mert nem történik velem semmi érdekes."
Akkor hát az előző pár nap programja: csütörtökön könyvtáraztunk, majd Ádámmal (legjobb barát) töltötték az időt, pénteken Balázsékkal (szintén legjobb barát), szombaton palacsintanap, majd délután Ábiéknál voltunk, pompásan mulatott a hat gyerek meg mi is, vasárnap Kalandpark játszóház, mozi, délután Abi és Bálint jött (szintén legjobb barátok).
Ezt szóvá is tettem.
"De semmi IGAZÁN érdekes nem történik."
Na itt feladtam és közöltem, hogy tessen aludni.
1 perc múlva:
"Én vagyok a hibás mindenért, én vagyok a hibás!!!" (nem látott még görög tragédiát, de otthon lenne a műfajban)
Ismét érdeklődtem, miért. Kár volt.
"Soha többet nem leszek olyan szép, mint régen, mert nem tetted be a fülbevalómat."
(Pár napja begyulladt a füle, és ki kellett venni a belevalót, azóta ha közelítek vele hozzá, hogy visszategyem, olyan hörgő üvöltésbe kezd, hogy a szomszéd városban is hallják, ha pedig elrakom a fülbit a helyére, egy órás zokogás jön, hogy ő már sosem lesz szép és miért vagyok mindenért én a hibás.)
Ekkor javasoltam a gyereknek, hogy próbáljon szép dologra gondolni ezek helyett, ötleteket is adtam, mire ő közölte, hogy képtelen rá.
Ezután javasoltam, hogy akkor bőgje magát álomba, de halkan, és megszakítottam a kommunikációt.
Nem kispályás a nőci, rettegek, mi lesz velünk tinikorában.