Jósvafő

Nem tudom, van-e mindenkinek a szívében olyan hely a világon, ahová a legesleginkább tartozik, legjobban vágyik. Az én családomban szinte mindannyian egyezünk abban, hogy számunkra Jósvafő a leggyönyörűbb hely a világon.
Itt született az anyukám, itt töltöttünk sok szép nyári hetet gyerekként, az erdő, a természet mindig hatalmas kaland volt. Évek óta nem jártam itt, de most végre felpakoltam a három gyereket, és -nem kevés zökkenő, autó-lerobbanás, útszéli szerelőre várakozás- után apának hála, aki utánunk jött és az Opelt Suzukira cserélte alattunk, mégis eljutottunk ide.
A gyerekeket épp úgy lenyűgözte ez a gyönyörű táj, mint engem. Nem tudom elmondani, mennyire jó volt ott lenni.
A néhány óra alatt kevés kép készült, de nyáron rengeteget mutatok majd, mert az már biztos, hogy nyaralni itt fogunk! :)

A késő őszi erdő nem rejt már annyi élőlényt, mint a nyári, de kincset azért leltünk: színes leveleket szedtünk, puha mohát simogattunk. A fákról lehulló levelek hangja olyan volt, mint valami zene.

Rengeteg ilyen régi barlangbejárót lehet találni -a titkos ajtók nagyon megmozgatták a gyerekek fantáziáját.

A tengerszem.

A fiúk és a tengerszem.

A másik oldalról.


Legszívesebben minden túraútvonalnak nekiindultak volna.

Fanni és az erdő.

Minden kattintás után elkeseredve láttam, mennyire nem képes a borús idő miatt visszaadni a fényképezőgépem a csodálatos színeket. Ez a kép talán sejtet valamit...