Csaknem 400 szülinapi kép várja, hogy kiválogassam a legjobbakat és megmutassam nektek. Ez minden évben, mióta az Aprónép létezik, a legnehezebb menet számomra, rengeteg a kép, és átnyálazom őket vagy 20X, mire dönteni tudok, hogy melyikek kerüljenek fel ide.
Jelen pillanatban nem tudom rávenni magam erre a műveletre, úgyhogy kiszúrom a szemeteket néhány aranyos hétköznapi fotóval, és mivel Era sérelmezte, hogy rég nem írtam és semmit nem lehet tudni rólunk, kaptok egy adag blablát is, bár mivel 23 óra elmúlt, meglehet, kicsit zagyva lesz. :)
Először egy kis Bajsziromantika.
Csak a félreértés elkerülése végett: Máté itt nevet.
És jöjjön még néhány kevésbé jól sikerült kép, ami azonban bizonyítja, hogy Máté zsenge kora ellenére tehetségesen csűri a petáng csínját-bínját.
Pocit is csak egyszer találta még el. (Aki nem ismerné a játékot, vasgolyóval dobálózós.) Poci túlélte. Máté azonban majd' belepusztult a büntetésből kapott 1napos petáng-megvonásba.
Amikor nagyobb időszakról kell írni, hirtelen nem tudja az ember, mi is ebből az említésreméltó.
Most épp totális iskola előtti lázban égünk már, hétfőn befizettem a kajáját és nagy megnyugvásomra elintéződött, hogy csak a délutáni tanulási idő előtt kelljen Fannit hazahozni majd a suliból, tehát féligmeddig napközis lesz, épp annyira, hogy a játékon még jelen legyen és barátkozhasson, de tanulni már velem fog otthon. Fanniról van szó, aki kinéz legalább 9 évesnek, a lelkében gyakran kifigyel egy kétéves is, akit babusgatni kell, meg egy tinédzser, akinek még nagyon nem kellene ott lennie, és zsörtölődik meg úgy visszabeszél, hogy ihaj, de most még könnyű helyre tenni. Fanni, aki tegnap egy ominózus példány láttán elmélázva közölte, hogy "a tetkós pasik annyira szépek szoktak lenni", úgyhogy utasítottam, hogy a jelöltjeit előbb mamával meóztassa le és hozzám már csak azokat hozza, akik fennmaradtak a rostán.
Talán látszik a képeken, a drágám alaposan kikerekedett, de a lelkében is olyan szép kerek, puffog-durrog persze, de egyébként végtelenül szép belülről is, nem csak kívülről, barátságos, minden gyerek odavan érte.
Poci egy kicsit küzd mostanában ezzel a középsőséggel, ha egy percre is nem sürög körülötte valaki, már elpityereg, hogy vele senki sem foglalkozik. Nem ápol olyan széles baráti kört, mint Fanni, de olyan helyes férfibarátságokat élt át a nyáron. Pociról nem könnyű írni, mert annyira imádom azt a nyugodt kis lényét, és egyébként is sokkal kisebb amplitúdókkal hullámzik, mint Fanni, nincs rajta sok boncolgatnivaló, egyszerűen jó vele lenni, és kész.
Máté nem volt beteg egész nyáron. Beszlopált viszont a patakmenti homokkupacokon játszva irgalmatlan mennyiségű mocskot, úgyhogy az immunrendszerét illően előkészítjük az ovira. Eleinte hihetetlen volt, de mostanra már egészen megszoktam, lassan a kezemből is kihal már a megszokás, hogy este, amikor betakargatom őket, az ő homlokát ellenőrizzem, nem lázasodik-e.
Annyira helyes mostanában, lenyugodott és megkomolyodott kicsit, komoly eszmefuttatásokat ad elő nekem, rendszeresen kommentálja a nap történéseit, véleményet mond, meg mindenféle gondolatcafakát, tele van velük a kis kobakja. Finomodik is a lénye, nem tudom, belülről jön, vagy egyszerűen csak ragad rá a kedvesség, ahogy Fanni és Poci viselkedik vele, lényeg a lényeg, ha sír valaki, rohan vígasztalni, ha ő csinál bajt, rögtön bocsánatot kér, és számtalanszor édesen eljátszik Pocival is, aki két éven keresztül csak a konkurrenciát jelentette számára. Sőt, ő is barátoknak tekinti már a hozzánk járó gyerekeket. Ha tömeg van -ami itt a lakóparkban könnyen megtörténik, secperc alatt beszállingózik egy kisebb ovis csoportnyi kiskorú a kertünkbe-, ő időnként kicsit félrevonul, de ugyanúgy várja, hogy jöjjön hozzánk valaki, mint a két nagy.
Én. Fáradt vagyok. A nap 24 órájában érzem. 33 évesen, 7 itthon töltött év és 3 gyerek után most totálisan elfáradtam. Nem a 365X7X24 fáraszt igazán, még csak nem is a monotónia. Hanem hogy 7 éve nem a saját tempómban élek, sokszor szinte elfelejtve, hogy egyáltalán én is létezem. Hogy nincs gyerekmentes nap, nincs egy kis kilépés. Hiányzik a munkám, a csend, az egyedüllét.
Októbertől Máté is ovizik majd, és én ebben az évben még itthon vagyok, hiszen hogy vállalhatnék osztályt tudván, fennáll az esélye annak, hogy Máté ugyanolyan beteges évet mutasson fel, mint tavaly. Lesz 3-4 szabad órám délelőttönként és rengeteg tervem is van már, mire használjam, de majd meglátjuk. Erről referálok majd 2-3 hónap múlva, jó? :)
