5 éves és 4 hónapos korában elsőszülött gyermekünk megvált az első tejfogától. Íme:
Az esemény hiteles története:
Épp Máté orrát porszívóztam a hálószobában, amikor Fanni zokogva, vérző szájjal berontott, kiabálva, hogy "nagyon fáááj!". Mivel a porszívó zúgásától nem hallottam, mi történhetett odakinn, ő meg nem bírta elmondani az üvöltéstől, pár másodperc alatt végigfutott az agyamban, hogy biztosan lezuhant valahonnan, kitört a foga, hol kerítünk most szombaton olyan fogorvost, aki visszateszi...
Így tehát, "a fejemben lezajlott temérdek és megerőltető agymunka következtében" (Julientől kölcsönöztem a Madagaszkárból) a következőképpen reagáltam: csatlakoztam a gyerekhez és együtt visongtunk, hogy jaj, jaj, most mi lesz.
Ezután berontott apa, megnézte a szájat és ő is bevetette a hangerejét, hogy hagyjuk abba a bömbölést.
Bevilágítottam hát én is Fanni szájába és megvizsgáltam a terepet, fény derült az igazságra is: alul a két középső fog mögött ott vannak már a csontfogak hegyei kibújva. A jobb oldali tejfog helyén jó nagy luk, a másik is lifeg becsülettel.
Váratlanul ért, na.
Tegyük hozzá, hogy épp aznap reggel Fanni nagy sóhajtozás közben kijelentette, hogy Ő olyan sokat élt már gyerekként, most már szeretne felnőtt lenni. Első lépést abszolválta is.
Ma, közölte, hogy ő sokkal csinosabb így fogatlanul, és alig várja, hogy a többi is kihulljon. Önértékelése tehát nem csorbult.
Zsuzsinak köszönhetően pedig azóta csukott fogsorral szívószálazik.